Havanese Nevelése

A Havanese a Bichon családba tartozik, melynek további tagjai a Bichon Frisé, a Bolognese, a Coton de Tulear, a Máltai selyemkutya, és a Löwchen. A fajta kialakulásáról megbízható forrásból származó dokumentumok hiányában több feltételezés is napvilágot látott, melyek szinte csak abban értenek egyet, hogy a havanese Kubából származik. Ezek közül a leghitelesebbnek Zoila Portuendo Guerra, a kubai Habanero Club alapítójának teóriája tekinthető, melyet "Bichon Havanese" című könyvében írt le. Zoila kitartó kutatómunkája során a rendelkezésére álló tényeket, feltételezéseket, és találgatásokat felhasználva arra a következtetésre jutott, hogy Kubában nem egy, hanem két különböző fajta alakult ki. De ne rohanjunk ennyire előre az időben, nézzük meg, milyen út vezetett a társasági kutyák kialakulásáig!

A kutya, mint tudjuk, a farkastól származik. A farkasoknak is több vállfaja létezik, ezek közül feltehetőleg a már kihalt, kisméretű japán farkas az elsők között volt, amelyeket háziasítottak. Az őskori szelekció nagyon egyszerűen működött: az engedelmesebb példányokat megtartották, így azok szaporodhattak egymás között, az engedetleneket pedig megették. A különböző területeken élő törzsek különböző fajtájú farkasokból származó kutyái a vándorlások során keveredtek egymással, így jött létre az a génállomány, amely a mai kutyák rendkívüli változatosságát lehetővé teszi.

Az ókori Kínában már tudatosan tenyésztettek ölebeket, melyeket igen nagy becsben tartottak. Tenyésztőik a császárnak ajándékozták ezeket az apró kutyákat, aki hálából magasrangú tisztségeket adományozott nekik. Mivel a császár nem tarthatta meg az összes, ily módon felajánlott kutyát, a "felesleg" az Európából érkező kereskedők révén a nyugati civilizáció kereskedelmi, és kultúrális központjába, a mediterrán országokba vándorolt, hogy rövid időn belül a legelőkelőbb görög, római, vagy egyiptomi családok gyermekeinek kedvenc játékszereivé váljanak. Kr.u. 25-ben Strabo egyik feljegyzésében megemlíti a szicíliai Melita városából nagy mennyiségben exportált "gyönyörű, hosszú, fényes, selymes szőrű kutyákat", melyeket Canis melitei-nek nevez - ezek voltak az első Máltai selyemkutyák, melyek hihetetlen népszerűségre tettek szert a fénykorát élő római arisztokrácia köreiben. A Római Birodalom bukása után Európán végigsöprő zűrzavaros évszázadokat a kistestű kutyák a legkülönbözőbb körülmények között vészelték át; míg egyrészük földesurak kastélyaiban fényűző körülmények közt élt, addig társaik egyszerű földművesek háztartási hulladékain tengődtek, vagy vásári mutatványosok karikáin keresztülugrálva dolgoztak meg egy-egy eléjük vetett falatért.

A reneszánsz kultúrális forradalmának beköszöntével a kutyák ismét megbecsült társaivá váltak az embernek, bevonultak az irodalomba, előkelő gazdáik társaságában festményeken örökítették meg őket. Ezidőtájt a nemesség körében leginkább kedvelt fajta a törpe spániel volt. A kor legkiemelkedőbb tenyésztőinek a franciák számítottak, akik a Máltait különböző fajtákkal keresztezték, többek között a kistermetű Barbettel. Szakértők egybehangzó véleménye szerint a Barbetet az Oroszországból származó Canis Aquaticusból tenyésztették ki. Ezt a bozontos szőrű vízikutyát Franciaországban Uszkárnak keresztelték el, ám később teljesen háttérbe szorult, kizárólag Portugáliában maradt fenn, mai neve Portugál vízikutya. A Barbetet "Caniche"-nak, "Chien Canne"-nak, vagy "le petit barbet-nek" egyaránt nevezték. Ezt a 7-10 kg súlyú, hosszú, hullámos szőrzettel rendelkező kutyát később különböző spanyol spánielfajtákkal keresztezték. A főbb tenyészcélok a hosszabb, finomabb szőrtakaró, a rövidebb orr, határozottabb homlok, továbbá a kifinomult szaglás és a kiemelkedő intelligencia elérése voltak. Az eredmény a "Silky Toy Poodle" (törpe selyemuszkár), mely a mai Bichonok közös ősének tekinthető.

Kolumbusz 1492-ben felfedezte Kubát. A spanyol királynak küldött leveleiben megemlítette, hogy a szigeten élő bennszülöttek mindössze kétféle háziállatot tartottak: pulykát, és egy teljesen hangtalan kutyafajtát. Ez a kutya a Közép-, és Dél-Amerikában őshonos, kistestű, de erős csontozatú Techichi volt. A következő évtizedekben Kubát elárasztották az Európából érkező telepesek, kereskedők, munkások és földművesek, akik természetesen háziállataikat, kutyáikat és macskáikat is magukkal vitték az Óvilágból. Az ültetvényeket és az utcákat hamarosan spánielek, és különböző kistestű kutyák keverékei lepték el, a gazdag földbirtokosok azonban birtokaikon gondosan elzárva tartották máltai-uszkár keverékeiket, melyek az idők során fokozatosan alkalmazkodtak a trópusi klímához, így alakult ki a mai havanesere is jellemző különlegesen dús, hosszú, selymes és könnyű, aljszőrzet nélküli szőrtakaró, amely kiválóan szigeteli el a testet a forró napsugaraktól. A XVI.-XVII.-ik századi Európában a felső tízezerbe tartozó hölgyek között a kistermetű, hófehér ölebek tartása volt a divat, ezt a trendet követték a kubaiak is kutyáik tenyésztése során, így jött létre az első igazi kubai fajta, a Blanqito de la Habana. A Blanquito kicsi, mindössze 1,5-3 kg súlyú, hosszú, hullámos szőrű hófehér kutya volt.

Kuba eközben töretlenül fejlődött, a XVIII.-ik század elejére az Újvilág kultúrális központjává vált, eleganciája bármely brit gyarmatot maga mögé utasította. Havanna operaházaival, színházaival és palotáival hamarosan az európai arisztokrácia kedvelt üdülőhelyévé vált, akik gyakran egy-egy Blanquitóval tértek vissza hazájukba. A Blanquito átütő sikert aratott Európában, nagyrészt ennek köszönhető az a zűrzavar, amely a korabeli leírásokra jellemző, ugyanis míg Kubában a Blanquitót még mindig máltainak nevezték, Angliában a White Cuban (fehér kubai) nevet kapta, Európa többi részén pedig havannai származása miatt Havanesenek, vagy Havana Silk Dog-nak (havannai selyemkutya) hívták. A váratlan népszerűség következményeként az európai kutyakereskedők kíméletlen szaporításba kezdtek, melynek egyetlen célja a lehető leggyorsabban minél kisebb egyedek előállítása volt az előkelő hölgyek igényeinek kielégítésére. A tenyészegyedek kiválasztásánál egyetlen szempontot vettek figyelembe: a méretet; a legkisebb kölyköket pároztatták szüleikkel és testvéreikkel. Nem kellett sok idő hozzá, hogy degenerált, beteges, összeférhetetlen természetű utódok jöjjenek világra. A túlzott miniatürizálás következményeként elkorcsosult lábak, kidülledő szemek, és a rövidebb orrhát miatt előreharapás alakultak ki, emiatt a White Cuban népszerűsége rövid időn belül szertefoszlott. Egy darabig még cirkuszi mutatványosok használták a kutyát, majd teljesen feledésbe merült. Sajnos több író is helytelenül a White Cuban-nel azonosította a Bichon Havaneset. Az 1971-ben kiadott Nemzetközi Kutyaenciklopédiában (Stanley Dangerfield-Elsworth Howell-Maxwell Riddle: International Encyclopedia of Dogs) a következő olvasható: "A Havanese igen ritka fajta. Súlya 1-2 kg, színe hófehér. Harcias természete miatt méltán kiérdemelhetné az Oroszlánkutya nevet."

A XIX. század elején európai emigránsok telepedtek le Kubában, akik magukkal vitték kedvenc kutyáikat is, többek között különböző színű törpeuszkárokat is. Ezeket a törpeuszkárokat keresztezték a Blanquito de la Habanával, ennek eredményeként jött létre a második kubai fajta, a mai Bichon Havanese, mely nagyobb és szögletesebb, mint a máltai, szőrzete pedig rendkívül változatos színű lehet. A Blanquito mára teljesen kihalt. A havanese a legtehetősebb családok dédelgetett kedvencévé vált, gazdáik féltve őrzött kincsként vigyáztak rájuk. Tenyésztésük rendkívül átgondolt koncepción alapult, minden egyes alom születését gondos tervezés előzte meg, és alapos dokumentálás követte. A kölyköket soha nem adták el, rokonoknak, nagyrabecsült barátoknak, vagy olyan személyeknek ajándékozták őket, akik különösen nagy szolgálatot tettek a családnak. Az egyik leghíresebb tenyésztő Senora Catalina Laza volt, egy dúsgazdag cukorbáró felesége. Az 1863-as Paris Dog Show-ra kb. 850-900 kutyát neveztek, köztük néhány gyönyörű Bichon Havaneset is. Ez volt az első kiállítás, amelyen a havanese is ringbe lépett. Ahogy teltek az évek, divatirányzatok jöttek-mentek, a havanese népszerűsége pedig szép lassan elhalványult. A megmaradt példányok távol a világ szemétől, a fajta néhány szerelmesének birtokán éltek fényűző körülmények között.

Az 1950-es években Kubán végigsöpört a forradalom és a rendszerváltás. A tehetősebbek ezrével menekültek el az országból, ingóságaik nagy részét, köztük imádott kutyáikat egy-egy barát, vagy a cselédség gondjaira bízva, hiszen úgy gondolták, néhány hét, vagy hónap leforgása után helyreáll a rend, és visszatérhetnek otthonaikba. Nagyobbat nem is tévedhettek volna. A Castro-rezsim hatalomra kerülése után a havanese, mint a megdöntött uralkodóosztály jelképe, kegyvesztetté vált - a fajtára a passzív eutanázia várt. Mindössze három családról lehet biztosan tudni, hogy menekülésükkor havaneseiket is magukkal vitték Kubából. A Perez és a Fantasio család az Egyesült Államokban, Senor Barba pedig Costa Ricában telepedett le, több mint egy évtizeden keresztül kizárólag az ő erőfeszítéseiknek köszönhetően maradt fenn a fajta.

Az 1970-es évek elején a Coloradóban élő Dorothy Goodale és férje Bert, akik Ír farkaskutyát és terriereket tenyésztettek, egy kistestű, nyugodt természetű, intelligens fajta beszerzése mellett döntöttek. Kutatásaik során találtak ugyan néhány bizonytalan utalást a havanesere, ám senki nem tudta nekik megmondani, hol találhatnának ilyen kutyát. Végül egy újsághirdetés hozta meg a szerencséjüket, hat, pedigrével rendelkező havanesere bukkantak, melyek közt egy anya, és négy szuka kölyök, valamint egy más vérvonalbeli fiatal kan volt. Goodale-éket teljesen lenyűgözte a havanese elbűvölő természete, így mindent megtettek, hogy újabb példányokat találjanak. Néhány hónappal később spanyol nyelvű újságokban feladott hirdetések hozták meg az újabb sikert. Az idős Ezekiel Barba, aki Costa Ricából lányához költözött Texasba, megromlott egészségi állapota miatt már nem volt képes kutyáival foglalkozni. Ő öt újabb havaneset bízott Goodale-ék gondjaira, akik ezáltal két újabb vérvonalhoz jutottak. Goodale-ék 1974-ben ezzel a 11 kutyával kezdtek hozzá a fajta feltámasztásához, melyhez a kutyák pedigréin, és egy 1963-as fajtaleíráson kívül kizárólag többéves tenyésztői munkájuk során megszerzett tudásukra támaszkodhattak tenyészprogramjuk kidolgozásában. Az évek során csatlakozott hozzájuk még néhány lelkes tenyésztő, akikkel 1979-ben megalapították a Havanese Club of America-t, az első fajtaklubot, és megkezdték a havanesek nyilvántartását. Az FCI 1963 óta, az UKC (United Kennel Club) 1991 óta, az AKC (American Kennel Club) 1996 óta, a CKC (Canadian Kennel Club) 2001 óta ismeri el hivatalosan a fajtát.

Európába 1983-ban érkeztek az első havanesek az Egyesült Államokból: SRR's Mr Sandman és SRR's Cuban Doll, velük alapította meg a német Monica Moser a Pillowtalk's havanese kennelt. Őt holland, dán, svéd és finn tenyésztők követték, nemsokára feltűntek az első havanesek az európai kiállításokon is, pár éven belül több kutya is megszerezte az International Champion címet. Jelenleg Hollandiában és a skandináv országokban tenyésztik a világ legjobb minőségű havaneseit.

Míg a havanese meghódította Amerikát és Európát, addig őshazája, Kuba teljesen elszigetelődött a világ kapitalista országaitól. Az FCI-vel minden kapcsolatuk megszakadt, még az 1963-as havanese-standardról sem volt tudomásuk. A '80-as évek politikai enyhülésének hatására lehetővé vált, hogy az FCC (Federation Cinologica de Cuba) 1987-ben felvételét kérje az FCI-be, melyet az FCI azonnal elfogadott. Az elmúlt évtizedekben az összes régi havanese származási lap, fotó, és nyilvántartás megsemmisült, így a nulláról kellett újarakezdeni a fajta tenyésztését. Az első dokumentált alom 1988-ban jött világra. 1991-ben megalakult a Club Cubano del Bichon Habanero, melynek tagjai 15 gondosan kiválasztott kutyával rendkívül szigorúan ellenőrzött tenyészprogramba kezdtek, valamint megkezdték a kubai havanese-törzskönyvek kiadását. Az első kubai havanese, Fandango D'Sirius Puro Cubano 1997-ben érkezett Európába.

Magyarországon Fekete Rózsa, a Budavári Fekete kennel tulajdonosa kezdte meg a havanese tenyésztését. Az első két kutyát, Danit és Dorkát 1988-ban hozta be Moszkvából. A fajta gyorsan népszerűvé vált a tenyésztők körében, az orosz kutyákat holland, német, amerikai, cseh és kubai import havanesek követték.